8. Táncórák - vélemény

Hosszú idő után újra itt vagyok, kivételesen egy színdarabról írt véleménnyel. Eddig nem volt ihletem, de ha jön a megfelelő alkotás, akkor nem hagyom figyelmen kívül a kis jeleket, amelyek írásra késztetnek. Remélem tetszeni fog, jó olvasást :D

Főszerepben: Kiss Szilvia, Szabó Viktor, Varga Gábor zongorista

Rövid leírás: Senga és Ever szomszédok. Még sosem találkoztak. Mindketten bezárkóztak a saját világukba. Senga élete a tánc, de egy balesetben súlyosan megsérült, az orvosok szerint soha többé nem táncolhat. Ever autista, különös intellektusú, akinek nehézséget jelent kapcsolatba lépni másokkal. Aztán Ever egy napon mégiscsak becsönget Sengához: tanítsa meg táncolni. Lépegetnek egymás felé, először kicsit ügyetlenül, aztán kíváncsi figyelemmel, milyen is a másik világa. Ahogy megismerik egymást, érzelmekből is leckéket vesznek. Külön-külön és közösen is megpróbálnak "kitáncolni" a maguk komfortzónájából, amelyben jó ideje éldegélnek.

Vélemény:
Ha az ember már másodszor néz meg egy filmet moziban, megy el egy színdarabra a színházba, az valószínűleg nem azért van, mert annyira unatkozik szombat este. Hanem mert valami miatt megragadt benne annyira, hogy újra át akarja élni az általa adott érzelmeket. Én így voltam Mark St. Germain – Táncórák darabjával, amelyet Gál Tamás rendezésében a komáromi Jókai színház nemrég nagyszínpadra rakott. Már a bemutató előtt, mikor még csak a szereplők voltak hivatalosak, tudtam, ha törik, ha szakad, de én ott fogok ülni legalább egyszer a közönségben. Nem csak mert olyan neveket találtak hozzá, mint Kiss Szilvia színésznő, és Szabó Viktor színész, akik minden eddig látott darabban maximumot nyújtottak, hanem mert olyan témát boncolgattak ezzel, amelyet viszonylag ritkán látni ilyen körökben. És természetesen felkeltette a figyelmemet, ó, milyen jól tette!

Amikor először elmentem megnézni, még nem tudtam mire számítsak, éppen ezért nem is támasztottam elé elvárást. Úgy voltam vele, vártam, de ha nem tetszik, hát így jártam. Emlékszem, ott ültem másfél órát, és kavarogtak az érzelmeim, még a vége után órákkal sem tudtam eldönteni, mit kéne éreznem. Akkor úgy fogalmaztam, hogy olyat tártak elém, amelyet egy darabig emésztenem kell. Sokat gondolkodtam utána rajta, és ma este, második alkalom után végre vannak megfelelő szavaim arra, amit láttam.

Hiszem, hogy vannak darabok, amelyeket mindenkinek, aki már megérett rá, látnia kéne. Mert vannak egyfajta darabok, és vannak A darabok. Nekem ez A DARAB. Nem titkolt tény, hogy nekem a felvidéki színészek között Szabó Viktor az, aki miatt ha tehetném minden este a nézőtéren ülnék, mert már első alkalommal is valamiért máshogy hatott rám, így nagyon örültem, amikor megláttam a nevét főszereplőként. Kiss Szilvia színésznőt úgyszintén volt szerencsém már látni, és elhivatottsága, profizmusa kifogástalan. Az ő párosuk pedig egy zongoristával kiegészülve valami más volt. Mesélhetnék arról, mennyire hihetetlen ahogyan lehozták ezt a darabot, ezt az egyáltalán nem könnyű darabot, ahol két különbözően sérült lélek próbál egymásban kapaszkodót találni, vagy arról, mennyire szépen és mégis viccesen mutatta be az egyik legnagyobb tabutémát, az autizmust, hiszen ezek mind helytállóak lennének.

Az igazság azonban az, hogy ezek csak mellékdolgok az eredeti tény mellett. Bár rengeteg vicces párbeszéd van benne, mégsem komédia, szomorúság kap szerepet, de nem tragédia. Összetettebb ennél, sokkal árnyaltabb. Gyönyörűen tanulságos, tanító előadás két sebzett ember közös gyógyulási folyamatáról. Valaki, aki egy utolsó reménysugarat vár, holott senki más nem hisz benne, és valaki, aki nehezen tud kapcsolatokat építeni, érintkezni. Mindketten démonokkal küzdenek, változtatni próbálnak, mert találtak egy dolgot, amely erősebb a félelmeiknél. Egymást.

Egymást gyógyítják, pedig mindkettőjüknek korlátai vannak, falaik és féltett érzéseik. Korábban említettem a szépséget, amely megmutatkozik a darabban, méghozzá több ponton is: a bizalom, a barátság, az odafigyelés, és az aggódás terén. Ugyanakkor mégis hihetetlenül szomorú, mert bár a történet eljut oda, hogy egy Asperger szindrómás és egy sérült táncos, aki talán sosem táncolhat többet, lerombolja egymás falait, teret adva ezzel a másiknak, mégsem elég ez a kapcsolat. Nem azért, mert nem bíznak, vagy nem szeretnek, hanem mert vannak helyzetek, amikor sajnos a belső gátak lerombolása, az odaadás és a legnagyobb tényező, a szeretet, nem elég.

Senga és Ever lassú lépésekben ugyan, de eljutnak egy másik világba, ahol kettejük kapcsolata működik egy ideig, mégsem lehetnek boldogok egy idő után. Ami egy táncórának indult, végül sokkal több lett, mint amire valaha is számítottunk. Nevettünk, aggódtunk, átéreztünk, gondolkodtunk, sírtunk, de elengedtük, mert néha… nem elég. Ez a darab tökéletesen megmutatja nemcsak az autisták világát, vagy azt, milyen elkeseredett és kétségbeesett lehet valaki egy esemény miatt, amely hatással lesz az életére, de azt is, hogy két lélek milyen módon képes hatni egymásra, meggyógyítani egymást, majd elengedni a másikat, mert így a legjobb.

Az előadás utolsó pár percében felteszik a kérdést, vajon képesek vagyunk – e a változásra? Visszagondolva, az elején még én is más választ adtam volna talán, de a végén, ahogy Ever is mondja, igen, azt hiszem képesek vagyunk rá, ha összefogunk. Nem azért, mert egyedül nem menne, hanem mert néha szükségünk van valakire, aki segít nekünk ebben. Legyünk autisták, neurotipikusak, vagy lelkileg sebzettek, nem kell egyedül lennünk. Még ha csak a gyógyulás folyamán is, de akad egy társunk, akinek segítünk, és akinek mi is segítünk, majd elengedjük, hiszen így kell lennie, már akkor is változást hoztunk.

A Táncórák több tehát, mint egy más világ bemutatása. Ez egy gyógyulási folyamat, ahova egyszerűen lépünk be, de változással jövünk ki. És ebben a helyzetben mindegy, hogyan kezdjük a történetet.

Köszönöm ezt a darabot mindenkinek, aki dolgozott rajta, a zongoristának, hogy megadta a hangulatot, és a színészeknek, akik miatt bármikor újranézném, ha tehetném. Nem tudom mennyi ideig lesz még műsoron, ha lesz. Amennyiben már nem, úgy köszönöm, amennyiben igen, nos, akkor kedves Táncórák, találkozunk még, ebben biztos vagyok!